Ayres terápia - Gyermekváró

AYRES, SZ.I.T.

Dr. Szvatkó Anna, pszichológus, gyógypedagógus

HISZEN EZ JÁTÉK! – Szenzoros integrációs terápiák a fejlesztésben

Sokoldalúan felhasználható terápiás szemléletmód a szenzoros integrációs terápiák gondolatköre. A következőkben röviden összefoglalom a szenzoros integrációs elméletből fakadó pszichoterápiás és fejlesztő eljárások gyakorlatát. Azonban, hűen a tárgy szellemiségéhez, máris jeleznem kell, hogy a „fejlesztés” kifejezés a szenzoros integrációs terápiák szemléletében a fejlődés – önszervezés támogatását, az egyéni megküzdési stratégiák közös kidolgozását jelenti. Az eljárás során semmiképpen sem egy adott, tökéletesnek tartott útvonalat kell bejárni, átlagos szekvenciákban előre lépni, hanem megtalálni azokat a saját alakulási irányokat, mások által talán nem is észlelt fejlődési lépcsőfokokat, amelyek a jobb alkalmazkodást, a környezet kompetens kezelését lehetővé teszik. A fejlődés természetszerűleg egyre fokozódó összetettséget jelent, a részek, a funkciók differenciálódását, és korántsem konfliktusmentes kapcsolódását a formálódó egészhez, a teljes személyiséghez. Ezt a folyamatot kizárólag interaktív módon képzelhetjük el. A változások közepette az ember számára legfontosabb környezeti feltétel, az intim kapcsolatok világa ad muníciót a személyes folyamatosság és az összefüggés érzésének fenntartására. Aki tehát egy-egy gyerek „fejlesztését” komolyan átgondolja, rá kell jöjjön, hogy nem érhet el eredményt másképpen, csak ha az egész személyiséggel számol.

Az igényes terápiás megközelítések közül tehát azoknak lehet leginkább létjogosultságuk, amelyek nem elszigetelt tüneteket kívánnak befolyásolni, hanem egy holisztikus szemlélet alapján az egész személyiséget támogatják, hogy az képessé váljon saját harmóniáját kialakítani önmagán belül és az őt körülvevő világgal szemben egyaránt. A cél a gyermek kreatív erőinek felébresztése, hogy aktív, örömteli interakciók sorozatán keresztül érlelhesse azokat a neurofiziológiai, pszichoszociális háttérfunkciókat, amelyek az őt ért pszichés és/vagy organikus behatások – sérülések, hiányállapotok – eredményeképpen nem működnek megfelelően.

A szenzoros integrációs terápia során az agyműködés környezetei ingereket szervező képessége számára kedvező helyzet teremtődik, és nagyobb valószínűséggel születnek adaptív mozgásválaszok. Ezek jól szervezett, az addigiakhoz képest komplexebb mintázatokat jelentő mozgásterveken alapulnak. Eredményükként, a feed-back mechanizmusok közreműködésével a következő érzékelési ciklus szabályozása – a különböző modalitású ingerek téri és idői aspektusainak értékelése, válogatása, gátlása, összehasonlítása – sokkal flexibilisebb módon szerveződhet. Az egyén tudatában pedig mindez a magabiztosság, a környezet kompetens kezelésének élményében reprezentálódik. Újabb megfogalmazásokban (Fisher-Murray 1991) ezt a folyamatot már nem cirkulárisként tételezik, hanem a nyitott rendszerekre jellemzően spirálisként. Az „önmegvalósítás spirális folyamata” egyidejűleg tartalmazza a testben, idegrendszerben zajló fiziológiai eseményeket és azok érzelmi és mentális reprezentációit. Tehát ez a terápia sem hagyhatja figyelmen kívül az átélés sajátosságait, amennyiben az integrálás igényével lép fel. Fontos ezt hangsúlyozni, mert sem a külföldi sem a hazai gyakorlat nem mentes az egyoldalúság veszélyétől. Gyakran előfordul, hogy csupán szenzoros ingerlést nyújt egy személynek, a benne élő érzelmileg megterhelő, ellentmondásos történések integrálásának, a valós integrációnak lehetősége nélkül.

A szenzoros integrációs terápia módszere kerüli a direktivitást, és legfőbb hatóereje a képzeletet és a motoriumot egyaránt nagy fordulatszámra kapcsoló játék.

1. A szenzoros integrációs terápia elmélete

1.1. A szenzoros integráció fogalma

A szenzoros integrációs terápia elmélete és gyakorlata a tanulási zavarokkal foglalkozó szaktudományok területén jelent meg 1972-ben, amikor A. J. Ayres első összefoglaló munkája (Sensory Integration and Learning Disorders / Szenzoros integráció és tanulási zavarok) napvilágot látott. A szerző neuropszichológiai indíttatású lévén Head, Denny-Brown, Schilder, Lauretta Bender és más holisztikus szemléletű kutatók eredményeire épített, de munkája a tanulási zavarokkal kapcsolatos elméletalkotás tágabb kereteibe is rendkívül időszerűen illeszkedett. A testséma, a praxis, az érzékelés-mozgás kapcsolatának mibenléte, a korai mozgástanulás azok a fogalmak, amelyek Ayres érdeklődésének előterében álltak a könyv megjelenése idején. A vesztibuláris ingerlés, melynek terápiás célú felhasználási lehetősége Schilder és Angyal felismerései nyomán már a harmincas évektől rendelkezésre állt (Kulcsár, 1992), a teória központi momentumává vált.

A szenzoros integráció kifejezés egy teoretikus fogalom, az idegtudományok területéről származik, és az agyműködés környezeti ingereket szervező képességét jelöli, azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen az adaptív mozgásválasz megszülethet. Könnyedén, automatikusan, tudatos erőkifejtés nélkül segít abban, hogy az észleletek esetlegességéből egy értelmezhető külvilágot szervezzünk, képesek legyünk ebben a térben magunkat otthonosan megélni, és olyan tapasztalatokra szert tenni, amelyekre a legkomplexebb tanulási és viselkedési mintákat lehet alapozni. Ez a képessége legtöbb gyermeknek szinte észrevétlenül tökéletesedik a szokványos kisgyermekkori tevékenységek közben.

A poszturális, testhelyzetekért felelős rendszer agytörzsi integrálódása korán megkezdődik. A vesztibuláris-proprioceptív rendszer a gravitációval, a saját mozgással kapcsolatos izom és izületi információk tömegével segíti a fej és a test megfelelő kontrollálását a gravitációval való szembeszállás, a felegyenesedés során. Észleli a fejtartás apró változásait és az egyensúly visszaszerzéséért, a stabilitás fenntartásáért azonnali poszturális alkalmazkodást biztosít, a fej-szem-testmozgások finom beállításának segítségével. Tehát a szenzoros integrációban vesztibuláris részvétel alapvető jelentőségű.

A szenzoros integráció az idegrendszer különböző, hierarchikusan szervezett szintjein és a két agyfélteke között valósul meg. Ez a tény és a neurológiai fejlődés szekvenciális mivolta a következő elméleti feltételezésekhez vezette Ayrest:

az idegrendszer interaktív egészleges működése oly módon is megvalósul, hogy magasabb szintű (kérgi) szerveződései az alacsonyabb szintek (agytörzsi-kisagyi) tapasztalatainak integráltságából származnak, így attól függenek.
a fejlődés korábbi szintjein létrejött hiányosságok a gyermek környezethez való alkalmazkodását később is befolyásolják. Például a szenzomotoros korszak nem megfelelő mértékű szervezettsége, amely a felegyenesedésben, a test tónusbeállításában, stabilitásában, a fázisos és tónusos izommozgások optimális eloszlásában jelentett nehézséget, a gyereket elkíséri fejlődésének további időszakában is.

A gyerekek később, iskoláskorukban is az egész agyukkal, a teljes személyiségükkel tanulnak, akkor is egy háromdimenziós, gravitációs térben kell szenzoros ingereket szelektíven figyelniük, egymással összevetni, értelmezni, ezekre mozgásválaszt adni, vagy éppen legátolni. Nem könnyű meglátni, hogy a figyelmetlenség vagy a hiperaktivitás szokatlan reakciói az idegrendszer eltérő szervezettségének következményei, és szinte behozhatatlan hátrányt jelentenek az úgynevezett „fejlett” civilizáció, a kialakulófélben lévő információs társadalom körülményei között.

A hetvenes évek végének fejlődéslélektani és kognitív pszichológiai eredményeit felhasználva, illetve azokat továbbfejlesztve alakította ki D. Stern szelf-pszichológiai modelljét. Ennek egyik alaptétele, hogy a csecsemő veleszületetten rendelkezik perceptuális és motoros kompetenciával, amely egy meghatározott szociális-emocionális térben valósul meg. Stern elméletében a perceptuális integráció fogalma, amely a csecsemők igen korai képességét jelöli a globális élményszervezésre, lényegét tekintve nem esik messzire a szenzoros integráció ideájától. A különböző érzékleti csatornákon keresztül érkező ingerek egységbe szervezésének, egymásba alakíthatóságának kérdése, ezen egységek reprezentációinak minőségi jellegzetességei, az életfolyamatok dinamikájának leképezése mind olyan felvetések, amelyek a szenzoros integráció elméletével igen könnyen hozhatók kapcsolatba, mégsem találhatunk a szakirodalomban érdemleges dialógust az eltérő tudományos tradíciók között.

Visszatérve Ayres elképzeléseihez, a jobb megértés érdekében a diszfunkciók oldaláról közelítsük meg a szenzoros integráció folyamatát. Ha ez különböző okok miatt nem elég hatékony, a gyermek fejlődése több területen veszélyeztetetté válhat. Néhány példa: Ayres, egyetértésben más szerzőkkel (deQuiros, 1976 Ottenbacher & Short, 1985), a tanulási nehézségek egyik legfontosabb aspektusának tartja. Szenzoros integrációs diszfunkciót autisztikus gyerekek esetében Ornitz (1970, 1974 idézi DeGangi & Greenspan, 1989) írt le. Koraszülötteknél a szenzoros integráció színvonalának javulása életfontosságú funkciók stabilizálódását jelentheti (Neal, 1977 idézi Ayres, 1979). Silberzahn (1982) feltételezi, hogy azok a tanulási nehézségek, amelyek korai neurológiai sérülés nyomán keletkező betegségeket (spina bifida, Down szindróma, bizonyos autisztikus képek) kísérnek, a hiányosan működő agytörzsi mechanizmusok szegényes szenzoros integrációs színvonalával vannak összefüggésben. A vaksággal, süketséggel és bizonyos neurológiai rendellenességekkel együttjáró szenzoros integrációs mintázat különösen sérülékennyé teheti az idegrendszert, melynek hatásaképpen az integrációt feltételező funkciók elégtelenül fejlődnek. Nevelési tanácsadóbeli tapasztalatai alapján úgy véli, hogy a nem kielégítő érzelmi környezetből fakadó problémák szintén megragadhatók a szenzoros integrációs folyamat diszfunkcionalitásának szintjén..

A szenzoros integrációs diszfunkciók tünetei a hétköznapi életben leggyakrabban úgy jelennek meg, mint zavaró furcsaságok: bizonyos mozgásokra, tapintási ingerlésekre, látványra, hangra való túlérzékenység, vagy ezek figyelmen kívül hagyása; szokatlanul felpörgetett, vagy lelassult aktivitási szint; ügyetlenség, balesetezés, impulzivitás, figyelmi elterelhetőség, egyes beszédzavarok és nehezen értelmezhető, diffúz emocionális problémák.

Ayres a 70-es években a szenzoros integrációs diszfunkciók különböző mintázatait mutató gyerekek alcsoportjait igyekezett faktoranalitikus módszerekkel egymástól elkülöníteni a hatékonyabb terápiás megközelítés érdekében. A következő csoportok adódtak:

fejlődési apraxia, amely elsősorban a motoros tervezés problematikáját hordozza. Az ingerek, döntően a taktilis ingerek idői és téri vonatkozásainak nehezített feldolgozása a testvázlat hiányosságaival együtt a kortikális mozgástervezés zavarát eredményezi.
taktilis elhárítás, melynek a legközelebbi a kapcsolata az emocionalitással. A rosszul definiált taktilis ingerek finom elemzés helyett ősibb menekülő viselkedésmintát generálnak, melynek következtében viselkedésesen magasabb aktivitási szint és figyelemi elterelhetőség jelenik meg.
a féltekei integráció zavarai, vesztibuláris-proprioceptív diszfunkciókhoz kapcsolódva. Az ebbe a kategóriába tartozó gyerekek a két testfelet egymástól függetlenül igyekeznek működtetni, kerülik a testközépvonal átlépését, és kompenzátoros mozgásokat végeznek ennek érdekében. Mindezzel a poszturális és okuláris funkciók éretlensége jár együtt.
vizuális forma- és térészlelési deficitek, amelyek önmagukban szinte soha nem fordulnak elő, viszont leggyakoribb kísérői a féltekei integráció-zavarnak, és a fejlődési apraxiának.
hallási és nyelvi deficitek, melyek kapcsolatát az elégtelen vesztibuláris feldolgozással Ayres (1978) írta le nagyszámú gyerekvizsgálat alapján.
a szegényes szem-kéz koordináció

Ayres nyomán megállapíthatjuk tehát, hogy a szenzoros integráció optimális megvalósulásában az ősi érzékelési modalitások működési sajátosságainak, kitüntetetten a vesztibuláris és a taktilis mintázatoknak, döntő szerepük van.

1.2. A vesztibuláris ingerlés szerepe a szenzoros integrációban és az arra épülő funkciókban

Kulcsár összefoglalója (1992) a vesztibuláris rendszer fejlődésének, funkciói komplexitásának szerepére a személyiség egészének alakulása szempontjából hívja fel a figyelmet. Mindebből most azt az összefüggést ragadjuk ki, mely szerint a vesztibuláris rendszer a posztúrára, így az izomtónusra is gyakorolt hatásán keresztül minden észlelésben szerepet játszik. Háttér-élmény jellegéről ezt írja Schilder: „Testünk tartásával és mozgásával kapcsolatos benyomásaink képezik tapasztalataink folyamatos hátterét…..Valószínű, hogy egy ilyen szenzoros szerv, amelynek érzékletei csupán félig tudatosak, és amely ösztönös és primitív típusú mozgást vált ki, rendkívül érzékeny emocionális hatásokra.” (Schilder, l933 p.2.). Szorongásos állapotokban, a tünetegyüttes részeként gyakran megfigyelhető szédülés, egyensúlyvesztés, melyek a vesztibuláris apparátus izgalmának jelzései.

Az egyensúlyszervi működés tudatba kerülése és a korai szexuális élmények felelevenedésének kapcsolatára hívja fel figyelmet a pszichoanalitikus Fenichel (1945, cit.: Kulcsár 1992). Szintén pszichoanalitikus nézőpontot képvisel Hermann nyomán Pető (1970, cit.: Gerő 1990), aki az egyensúly funkciót, mint észlelési kiinduló pontot, a korai felettes-én előfutárok között tartja számon. A testhelyzet hirtelen változása, a tartva levés biztonságának drámai elvesztése, a kidobottság érzése az archaikus szülőkép félelmetes vonásaival kerülhet összefüggésbe. Ennek későbbi alakulása során egyes egyensúlyszervi szenzációkhoz büntető másodjelentések fűződhetnek, és így válhat a vesztibuláris érzékenység sajátos tudattalan tartalmak kifejezőjévé.
A vesztibuláris rendszer működésének különös jelentősége van a korai pszichés fejlődésben, tekintettel arra, hogy segít a szervezetnek megállapítani, hogy a különböző érzékszervi ingerek testmozgásokkal vagy környezeti faktorokkal kapcsolatosak-e. A vesztibuláris végkészülékekből, a szemmozgató izmokból származó és a látás útján nyert információk összegzéséből derül ki, hogy a fejünk, a szemünk, vagy a környezet mozog-e. Emiatt a testkép és az éntudat genezisében a vesztibuláris rendszer működésének intaktsága is döntő feltétel. A téri orientációban, a viselkedéskontroll funkciójában és a képzeleti tevékenységben szintén elhanyagolhatatlan jelentősége van.

Hogyan jelenik meg a vesztibuláris ingerlés a hétköznapokban? Ayres szenzoros integrációs eljárásának leghangsúlyosabb eleme a sokoldalú vesztibuláris ingerlés, amelynek előnybe helyezése végigvonul a gyerekkoron, és kissé rejtettebb formában a felnőttkorban is fellelhető. A gravitáció legyőzésének gondolata nagy múltra tekinthet vissza az emberiség történetében: a repülés vágya mellett képzeletünket mindig is foglalkoztatták szellemvilág nehézkedés nélküli, magasan lakozó lényei, mint erre Schilder (1933) felhívja a figyelmet.

Az egyedfejlődésben a taktilis ingerelhetőség után második legkorábban megjelenő érzékelés a megszületés idejére már működésre kész, és az első életévben élénk reaktivitásával szolgálja a csecsemő gravitációval szembeni küzdelmét. A rendszer különösen a mozgás sebességének, irányának, és a kapcsolódó fejhelyzetnek változásaira fogékony; olyan érzeteket kelt, amelyek által a környezet és a mozgásban lévő test „térképe” pontosan és megbízhatóan rendelkezésre áll. (Dunn 1988)

A vesztibuláris ingerlés előnyben részesítésének kitüntetett időszaka az élet első 8-10 éve. Azok a játékok, amelyeket régtől fogva a világ minden részén lényegileg hasonló módon játszanak a gyerekek, sok egyensúlyszervre ható elemet tartalmaznak. Gondoljunk csak a kicsinyeknek szóló mondókákra: ősi vonásokat nemcsak ismétlődő, ráolvasásszerű szövegeikben, ritmusukban találunk, hanem a szervesen hozzájuk tartozó mozdulatokban is. A felnőttek a mondókák, népi gyermekdalok ritmusára altatják, nyugtatják, vigasztalják, vidítják a gyerekeket, miközben jobbra-balra döntögetik, lábukat lógázzák, összekulcsolt karjaikon hintáztatják őket. A tipegők, a már járni tudók nagy örömüket lelik azokban a játékdalokban, amiknek végén leguggolnak, megfordulnak velük, vagy a hónuk alatt felemelve jó magasra lendítik őket. Minél erőteljesebb az inger, annál nagyobb az élvezet. Mindez abban az életkorban, amikor a nehézségi erő az egyik legnagyobb fizikai kihívás a fejlődő, kezdetben magatehetetlen gyereknek. Természetesen a bizalom próbája is: a könyörtelen, válogatás nélkül ható gravitáció ellenében bízni a szó szoros értelmében „megtartó” emberi kapcsolatokban. A vesztibuláris ingerlés része azoknak a technikáknak is, amelyekkel az anyák hatásosan képesek gyermekük rossz közérzetét befolyásolni, megnyugtatni őket, és ez a tudás anyai magatartásuknak szerves, önkéntelenül megjelenő eleme.

Századokon keresztül játszott az emberiség (a 19. századot megelőzően nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is) olyan játékokat, amelyek igen gazdagok vesztibuláris élményekben. Forgás, fél lábon ugrálás, leguggolás, szökdécselés a legtöbb népi játékban, hercegi udvarokból a köznéphez leszivárgott szórakozásban jelentős szerepet kapott. Kikapcsolódásul a mai kor felnőttjei is síelnek havon és vízen, látogatnak egyre rafináltabb vidámparkokat, lovagolnak, vitorláznak, vagy ringatóznak hintaszékben, függőágyban. Napjainkban a bőrruhás, görkorcsolyázó, gördeszkázó fiatalok szubkultúrájában szintén sajátos szerepet kap a nyaktörő mutatványokkal egymást túllicitáló vesztibuláris ingerkeresés: a zuhanásérzés kontrolljának megtapasztalása feltehetően a szorongás megfékezésére tett kísérlet.

1.3. A taktilis ingerlés szerepe a szenzoros integrációban

Az érintés a legősibb érzékelési mód, a korai tanulás bázisa. Mint bőrérzéklet, részt vesz a külső és belső közötti határképzés kialakításában. Általa valósulnak meg a testi kontaktusok, az egész élet során az intimitás letéteményese. A kognitív és motoros fejlődésben betöltött alapvető szerepét a fejlődéslélektan is kiemeli. Az adekvát érintések immunrendszert stimuláló hatását, és az endogén opiátrendszer szociális aktiválásában való részvételét alapos kutatások támasztják alá.

A taktilitás már a méhen belüli életben működőképes rendszerré válik. Megszületéskor az érintési ingerek integrációja a korai keresőreflexben figyelhető meg, amikor az újszülött arcának finom érintésére az inger irányába fordítja a fejét. A taktilis ingerlés mindvégig hozzájárul a szervezet teljes neurális integrációjához. A hétköznapi élet során nehéz felismerni jelentőségét, mert igen rejtett természetű. A taktilis élmények különösen szubjektív színezetűek, ilyen irányú tapasztalatainknak nem is vagyunk teljes tudatában.

A szenzoros integrációs zavarokkal jellemezhető gyerekeknél gyakori a taktilis rendszer diszfunkcionális működése. Különösen hangsúlyos lehet ez a hiperaktív és figyelmi rendellenességeket is mutató gyerekek körében. Ezek a gyerekek nem szeretnek mezítláb sétálni fűben, homokban, rettegnek a hajmosástól, hajvágástól és szélsőséges esetekben még a simogatás elől is elugranak. Azoktól azonban, akiket biztonsággal szerethetnek, szívesen elfogadják, esetleg különösen sok érintési ingert várhatnak el. Bohumil Hrabal, akiről közismert, hogy „egy volt enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő” (Hrabal, 2001 p. 13), aki számára az iskola „…az a hely, ahol az összes, máig ki nem hevert stresszhelyzetet…” átélte, aki bukdácsolt, de el is hasalt, mert nem tudott tanulni, Vita nuova című regényében a felesége alakja mögé bújva vall különös érintési élményeiről. „…valahányszor simogatni akartam az uram mindig elkapta a fejét az én simogatásomtól félt a kezemtől de most a tenyerembe fúrta az arcát és úgy maradt…Különben az uram mindig rosszul viselte ha valaki megérintette… az én uram ki nem állhatta sok mindent elviselt de ez neki maga a halál volt….jó ideig tartott amíg összeszedte magát amikor valaki meglapogatta a hátát amikor valaki egy pillanatra az uram vállára tette a kezét az uram lesütötte a szemét elvörösödött és kipenderült és menekült és ha ez sem segített dühösen káromkodott és aki hozzáért azt örök időkre könyörtelenül elküldte a bús fenébe Kezet sem fogott az uram senkivel bemutatkozni sem szeretett nem nyújtotta a kezét mert irtózott a kézszorítástól és ha ez havonta egyszer véletlenül mégis megtörtént az uram hátborzongatóan felüvöltött és rázta a kezét…Ma éjjel az uram a tenyerembe hajtotta az arcát…” (Hrabal,1999 p. 265)

Feltételezhető, hogy a szimptóma oka az idegrendszer olyan működészavara, amely a védelemre és túlélésre berendezkedett válaszrendszer csökkent gátlását jelenti. Ha a taktilis ingerlés az ősibb spinotalmikus pályarendszert hozza működésbe, akkor elsősorban emocionális jellegű válaszadásra, félelemre, visszahúzódásra, esetleg támadásra kerülhet sor, és ez lehetetlenné teszi az elmélyült explorációt. Ha azonban mód nyílik ennek a reakciósmódnak a felülírására, gátlására, a taktilis ingereket feldolgozó fejlődéstanilag újabb keletű lemniszkális részvétel a szomatoszenzoros ingerek finom differenciálására ad lehetőséget. (Ayres, 1972) A ruha viseléséből származó taktilis ingerület mindenki idegrendszerébe beáramlik, szerencsés esetben azonban képesek vagyunk az ilyen percepciók aktív gátlására, ami megvéd az örökös válaszadás és emocionális állásfoglalás kényszerétől. A taktilisan védekező gyerekek azonban ebben a vonatkozásban túlstimuláltak. Érthető, hogy számukra egy tapintási inger elsősorban a kellemes vagy kellemetlen minőség alapján ítéltetik meg, és nem az inger téri és idői mintázata lesz a döntő.

Ritkábban megfigyelhető tünet a taktilis ingerelhetetlenség. Kizárólag a nagy intenzitású ingereket veszik tudomásul az ilyen gyerekek, akiknek ezzel párhuzamosan csökkent a fájdalomérzékelésük is.

A közismert Harlow-féle anya-deprivációs kísérletekből kiderült, hogy a későbbi stresszkezelési képesség nagyban függ a koragyermekkor optimális tapintási ingermennyiségétől, az anyai viselkedés részét képező „handling”-től, az anya gondozó-tartó-simogató mozdulataitól. Az érzelmi fejlődés neurológiai szubsztrátumának integrációjához szorosan hozzátartozik tehát a taktilitás. Az anyai oldal ingerlési sajátosságainak leírásával többször találkozhatunk a szakirodalomban, azonban annak kiemelése, hogy a gyermeki oldalon fontos tényező a kapott ingerek integrációjának képessége – Ayres nevéhez fűződik.

Rotter (1946) kiemeli, hogy a valóság érzékelésének megbízhatóságát a tapintás adja. Azok a gyerekek, akik elsősorban látás útján tájékozódnak, olyan távolságot tartanak, amely lehetetlenné teszi a közvetlen érintkezésen alapuló érzékelést. Ezeknek a gyerekeknek a szimbiózis iránti vágyuk kritikus, a közelségről való kényszerű lemondásuk az ismerősségről, valódiságról való lemondással jár együtt. Kisgyermekkorban mindez különösen nehézzé teszi a „megfogható” valóság elkülönítését a fantáziától.

Nem lehet véletlen, hogy a kisgyerekkor játékaiban, amelyeket a felnőttek, mintegy rejtett neuropszichológiai tréningként a gyerekekkel játszanak, nagy hangsúlyt kapnak a tapintási ingerlések. Gondoljunk csak az arcsimogató, ujjkiszámoló mondókák nagy számára és változatosságára, és arra a nehezen értelmezhető tapasztalatra, hogy mennyire kedvelik a kisgyermekek a szinte fájdalomhatáron lévő csiklandozást és csipkedést (pl.: Csip-csip csóka). Újabb adalék ez ahhoz, hogy megérthessük a kultúra szerepét az emberiség ősrégi tapasztalatainak átadásában.

2. A szenzoros integrációs terápia gyakorlata

2.1. A diagnosztius folyamat

Ayres és munkacsoportja párhuzamosan a szenzoros integrációs terápia elméleti hátterének kimunkálásával, vizsgálati eljárásokat is kidolgozott. Ezeknek egy része standardizált tesztek egyre bővülő repertoárja, más része strukturált klinikai megfigyelések rendszere.

A 17 altesztből álló Southern California Sensory Integration Tests (Dél-kaliforniai szenzoros integrációs tesztek – SCSIT) l972-ben jelent meg először, azóta javított változata is napvilágot látott (Ayres, 1980). Kidolgozását több évtizedes klinikai alkalmazás és kutatás előzte meg, főleg 6 -9 éves tanulási nehézségeket mutató gyerekek körében. A teszt-sorozat egyes tételei három fő terület köré csoportosulnak:

vizuális percepció
szomatoszenzoros percepció
motoros teljesítmények.

Hazánkban jelenleg ez a legismertebb tesztkészlet, adaptálását az Oktatáskutató Intézetben Bálint Mária (1987) vezetésével végezték el.

Elnevezésében is nagyobb hangsúlyt helyez az 1989-ben megjelent Sensory Integration and Praxis Test (Szenzoros integrációs és praxis teszt – SIPT, Ayres, 1991) a praxis funkciójára. A SCSIT-ből néhány szubtesztet, amelyek nem voltak elég megbízhatóak, vagy túl nehézkes volt a felvételük – kihagytak. Négy új, praxist vizsgáló tételt dolgoztak ki, főként a felnőttkori apraxiák kutatásának eredményei alapján. Ezek: építési praxis, verbális parancs praxis, sorrendiség praxis és orális praxis. A tesztek legnagyobb részét, a verbális parancs praxis kivételével, úgy dolgozták ki, hogy csak csekély mértékben igényeljenek nyelvi készségeket, hogy a beszédben elmaradott gyerekeket ne érje komoly hátrány. Ayres a SIPT kézikönyvében ismét aláhúzza, hogy a teszteredmények csak egyfajta adatforrást jelentenek, amit a gyermek fejlődésével kapcsolatos adatokkal és klinikai megfigyeléssel kell kiegészíteni a diagnózis kialakítása, és a kezeléssel kapcsolatos szempontok mérlegelése előtt. Csupán a SIPT eredmények alapján nem határozható meg, hogy a szenzoros diszfunkciós vagy diszpraxiás gyermek számára milyen hozama lehet a terápiának, ehhez a teszt alkalmazójának szakmai ítélete elengedhetetlen.

A szenzoros integrációs diszfunkciót mutató gyerekek minél koraibb azonosítása és terápiájuk minél fiatalabb életkorban való megkezdése érdekében 3 -5 éves korú óvodások számára szerkesztették a DeGangi-Berk Test of Sensory Integration (DeGangi & Berk Szenzoros integrációs tesz – TSI, 1983) elnevezésű tesztkészletet. A szerzők szerint a szenzoros integrációs funkcióknak, különösen a vesztibuláris hátterűeknek, nincsen kellő érzékenységű mutatójuk a jelzett életkorban. A TSI-ben arra tesznek kísérletet, hogy a klinikai megfigyeléseket, melyeket Ayres olyan fontosnak tart a diagnózis mérlegelésében, érvényes pontozó skálákkal helyettesítsék be. Ennek megfelelően a TSI három, szenzoros integráció szempontjából fontos területet vizsgál:

a poszturális (testhelyzeti) kontrollt, mely magába foglalja a nyak. a törzs és a felső végtagok stabilizálásához szükséges antigravitációs poszturák vizsgálatát;
a bilaterális motoros integrációt, amelyben a testközépvonal átlépésének, a gyors unilaterális és bilaterális kézmozgásoknak, és az egymástól független törzs- és karmozgásoknak van jelentős szerepe;
a reflexintegrációt, amelyben az aszimmetrikus tónusos nyaki reakció négykézláb helyzetben történő felvétele a döntő tétel.

Csecsemők és kisgyerekek számára készült a Test of Sensory Functions in Infants (Csecsemőkori szenzoros funkciók tesztje – TSFI, DeGangi & Greenspan, 1989). Olyan szenzoros folyamatok és reaktivitásfajták vizsgálata került ebbe a tesztkészletbe, amelyről a szerzők feltételezik, hogy klinikai jelentőségűek a szenzoros integráció szempontjából veszélyeztetett gyerekek esetében. Itt a szabályozási rendellenességekkel, koraszülöttséggel, fejlődési elmaradással küzdő csecsemőkre gondolnak, és kiemelik azt a nehézséget, amely a veszélyeztetett gyerekek azonosításakor előáll, miszerint, nincsenek olyan objektív kritériumok és fejlődési adatok, amelyek az emocionális stabilitás és a jól szervezett tanulási viselkedés fejlődésének szenzoros funkcióbeli alapjait leírnák. Ezért a teszt úgy készült, hogy kutatási célokra is alkalmazható legyen.

A standardizált tesztek csak korlátozott lehetőséget nyújtanak arra, hogy komplex képet alkothassunk a gyerek szenzoros integrációjának mintázatáról. E szimptómák számos megnyilvánulása olyan természetű, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel nehezen mérhető, számokban kevéssé kifejezhető, életkori átlaghoz nem egyértelműen viszonyítható. Ezért szükséges a teszteredményeket néhány klinikai megfigyeléssel együtt alkalmazni, közöttük kiemelten a primitív poszturális reflexek vizsgálatával.

Ezen reflexek aktivitásának foka a magasabb szintû poszturális mechanizmusok érettségétõl és integráltságától függ, azoktól, melyek a gyereket képessé teszik testének optimális, automatikus egyensúlyban tartására a térben. Ayres a primitív reflexek, de különösen az aszimmetrikus tónusos nyaki reakció és a tónusos labirintus reflex jelenlétét a szenzoros integráció alacsony színvonalával találta összefüggõnek. Jelezte, hogy ezek a reflexek a fejlõdõ gyerekeknél, majd késõbb a felnõtteknél is enyhe fokban mindig megtalálhatók, ám nem határozta meg átlagosnak tekinthetõ kiválthatóságuk mértékét, így megítélésük nagy körültekintést igényel.

Az Ayres által javasolt reflexprofil a következõ elemekbõl áll: aszimmetrikus tónusos nyaki reakció (ATNR), szimmetrikus tónusos nyaki reakció (STNR), tónusos labirintus reflex (TLR), kiegészítve a Schilder-féle karnyújtás teszttel (Arm Extension Test, AET), és az antagonista izmok kokontrakciójának vizsgálatával, valamint a vesztibuláris rendszer intaktságának jelzõjeként a posztrotátoros nisztagmus teszt (Southern California Postrotatory Nystagmus Test, SCPNT) felvételével.

Saját vizsgálatunkban (Szvatkó 1996) azt találtuk, hogy ezek a reflexmutatók eltérő mintázat alapján ugyan, de az életkorral párhuzamosan fokozatosan csökkenő kiválthatóságot mutatnak. Az aszimmetrikus tónusos nyaki reakció, különösen balra forduláskor érzékeny mutatója az egészséges illetve a zavart fejlődésnek, és mint ilyen, jól hasznosítható része lehet egy később összeállítandó, hazánkban régóta hiányzó gyermek-neuropszichológiai gyorstesztnek.

A klinikai megfigyelési szempontok mellett nélkülözhetetlenek az anamnesztikus adatok. A terhesség és születés érzelmi és testi sajátosságai, a szenzomotoros fejlődés egyéni vonásai, a csecsemő és kisgyermek ingerelhetőségének és megnyugtathatóságának egyedi ismertetőjegyei, a gyermek saját ritmusai, játékai, melyeknek történetét az édesanyja a saját értelmezése szerint mondja el, mind-mind alapvető felvilágosítással szolgálnak.

A diagnosztikus folyamat befejezéseként az összegyűlt adatok elrendezése és értelmezése során elemezni lehet a szenzoros integráció zavarait és a kompenzáció lehetőségeit. Diagnosztikus kategóriákat felkínál ugyan a szenzoros integráció elmélete, ám tekintettel arra, hogy a problémák igen diffúzak, a kapcsolódó ép és sérült funkciók miatt a súlyossági fokban jelentős eltérések lehetnek, az egyéni profil analízise nagyobb hangsúlyt kap a terápia megkezdésekor.

2.2. A terápiás folyamat sajátosságai

A szenzoros integrációs terápia nyelve a beszéd mellett a mozgás. Minden életmegnyilvánulásunknak van mozgásos eleme, még akkor is, ha látszólag mozdulatlanok vagyunk. A testhelyzettel kapcsolatos adaptáció, a test izomtónusának változékonysága, a mimika, a gesztikuláció olyan érzelemmel átitatott mozgások, amelyek kivonhatatlanok összefüggéseikből. A terápiában a részt vevők szabadon kísérletezhetnek a rendelkezésre álló eszközökkel: billenő hintákkal, forgó hengerrel, óriás gumilabdával, mennyezetről lelógó hálóval, gördeszkával -, annak érdekében, hogy rátaláljanak azokra az ősi mozgásmintákra, amelyek segítségével hatékonyabban tudják uralni testüket a térben. Kuporoghatnak magzati pózban, pöröghetnek, repülhetnek, billeghetnek, s közben olyan világot teremthetnek, amely a mesék, a fantázia birodalmához igen közel eső. Ha ezeket a mozgásokat képesek a saját akaratukból származónak megélni, megnyílik az út a további strukturálódás felé. Érettebb és integráltabb mozgások nem taníthatók, megjelenésük nem erőltethető, legfeljebb előcsalogathatók olyan ingerhelyzetek felkínálásával, amelyek az egyén szükségleteire szabottak, és a legősibb ingerfajtákkal, a legősibb testhelyzetekkel kapcsolatosak (Ayres 1972)

A terápiás folyamat leghatékonyabb eleme a játék. A szenzoros integrációs terápiában részt vevő gyerek hintázik, pörög, egyensúlyozik, szédítő iramban lendül egyik játékról a másikra, vagy éppen ellenkezőleg, csendben van, egy hálóban ringatózik, álmodozik. A kívülállók ezt tapasztalva meg szokták jegyezni: „Ugyan, hiszen itt csak játszanak!” De éppen ez az a momentum, ami a terápia leghatékonyabb eleme.

A játékhoz ugyanis tér szükséges. Fizikálisan egy biztonságos, érdekes játékeszközökkel felszerelt, kreativitásra módot adó tágassággal bíró tér. Pszichésen pedig az én és nem én határán elhelyezkedő „potenciális tér” (Winnicott, 1999), amely az emberi fantázia és játék tere, ahol éppen annyi kihívás, veszély vár ránk, amellyel még éppen meg tudunk birkózni. Itt lehetünk spontánok, örömtelik, újat akarók, de megélhetjük a félelmet és a rettegést is; itt lehet mindennél fontosabb a saját motivációnk, lehet a legkevésbé lényeges a játszás eredménye szemben a játék élményfolyamával. Ebben a kényszerítő vonásoktól mentes „mintha” helyzetben lehet a „mivel játszani” kérdése helyett a „mit játszani” az érdemibb. Bundy (1991) felhívja a figyelmet arra, hogy a szenzoros diszfunkcióval küzdő egyén számára nem magától értetődően adottak ezek a lehetőségek: hogyan lehetne képes valaki akár átmenetileg is felfüggeszteni a valóság kereteit, ha minduntalan azt tapasztalja, hogy nem képes azt hatékonyan kezelni. Az ügyetlen, csetlő-botló, bizonyos ingerektől megrettenő, vagy a végkimerülésig nyughatatlan gyerek játékában fantázia és mozgás aspektusainak egysége nehezen valósulhat meg. Ezek a gyerekek a felnőttektől leggyakrabban a testi épséget védendő ésszerű tiltásokat (Vigyázz magadra! Ne mássz fel! Ne ugorj le! Lassabban!) hallanak, amelyek meggyőzik őket arról, amit homályosan már úgyis sejtettek: a játszótér, a tornaterem nem az ő világuk, számukra ott nem terem szabadság. A terapeutára vár az a feladat, hogy kliensét, legyen az bármely életkorú is, kísérje, támogassa azon a felfedező úton, amely a megnehezített körülmények között keresi az éppen elégséges kihívást tartalmazó, éppen a leghatásosabb önszervezést biztosító, nem unalmas, de nem is elviselhetetlen szorongással kísért játékhelyzetet.

Ha gyerek és felnőtt együtt játszik, magától értetődően adódik egyfajta hullámzás a szabad és a strukturált helyzetek között. Ez utóbbira példa, amikor a gyerek úgy tud egy számára vonzó, de még ismeretlen tevékenységet megpróbálni, hogy a felnőttől útmutatást, ötletet kér, vagy képes elfogadni, annak érdekében, hogy egyfajta ügyességet, gyakorlatot kívánó mozgássor birtokába jusson. Erőfeszítéseket végez, unalomig ismétel, míg egy-egy újabb készség biztos tulajdonosa nem lesz. A hintát önállóan hajtani, a nagylabdát ritmikusan a földhöz pattintani, a gördeszkát pont akkor megállítani, amikor szükséges, vékony pallón különböző nehezítésekkel végigmenni – fontos „tudások”; egyben én-erősítő, örömteli testi aktivitások is. S ha a megjelenítésre alkalmas színpad kész, a közönség megbízhatóan érdeklődő, és a függöny bármikor leereszthető, kezdődhet az előadás: felbukkanhatnak a színen a konfliktusok. A megszületés traumái, a felegyenesedés nehézségei, korai fájdalomélmények, az anyától való elszakadás problematikája, az összeütközések a testi ügyesség, erő fitogtatása miatt, a szigorú szabályok kialakítása és meghaladása – ezek azok a leggyakoribb szereplők, amelyek változatos jelmezekben, gyakran archetipikus szimbólumokként tűnnek elénk.

A terapeuta a játékban biztonságot nyújtó résztvevő, partner, aki képes támaszt nyújtani a szó elsődleges értelmében is, nem vonakodik testileg is jelen lenni a gyermek terében, melyben ott vannak a nemegyszer veszélyes játékeszközök, amelyekről bizony le lehet esni. A megkapaszkodás aktív és passzív változatait az „itt és most” élményszinttől a régmúlt történetével együtt lehet a terapeutával közösen átélni.

Itt kell röviden említést tennünk a nemzetközi szakirodalomban jó néhány éve megjelenő kritikai visszhangról, amely a szenzoros integrációs terápia hatékonyságát vitatja. Összefoglalóan kimondható, hogy a kritikák hátterében álló kutatások a felhasznált erőforrások, a függő változók és a statisztikai módszerek összetettsége tekintetében lenyűgözők, ám feltűnően adósak az esetismertetésekkel, valamint a terápia műhelymunkájának részleteivel. Sok esetben (Jenkins & Sells 1984, Densem et. al.1989, Hoehn & Baumeister 1994) egyértelműen bebizonyosodik, hogy valójában szenzoros integrációs tréning hatásvizsgálata történt, és sem a terápiás közeg, sem a pszichoterápiában jártas terapeuta nem volt adott. Az eredmények értékelése sem egyértelmű, a levont következtetések komoly mértékben függnek egyes gazdasági szempontoktól.

Más kiindulópontú kritikát gyakorol, és „holisztikus szenzoros egyensúly” elnevezéssel a szenzoros integrációs terápiák sokirányú kiterjesztését kísérli meg Gela Brüggebors (Brüggebors 1992/1996, 1994/1996 cit.: Kis 2001). Elégedetlen a terápia „funkcionalista, biológiai-neurofiziológiai” megközelítésével, gépiesnek, redukcionistának tartja és néhány, az ezredforduló embere számára megkerülhetetlen forrásból merítve kitágítja, gazdagítani igyekszik az eredeti Ayres-féle szemléletet. A modern fizika, a rendszer-elmélet, konstruktivizmus, és a káosz-elmélet azok a források, amelyekből merít. Számunkra leglényegesebb mondanivalója a terapeuta feladatainak definiálása: „ a terapeuta feladata, hogy a kliens önszabályozását aktiválja, kezdeményezze, támogassa, kísérje…”, „…kísérelje meg a kliens egészlegességét megragadni, különösen a test-lelki kölcsönös függést tekintetbe venni,…kísérelje meg a kliens viselkedésének értelmét, mint önszabályozási mechanizmust megragadni.” (Brüggebors 1994/96 p. 112, 192 – 193 cit.: Kiss 2002) Ebből a néhány mondatból is jól megragadható, hogy a humanisztikus, személyközpontú pszichoterápiás irányzat számára napjainkban a szenzoros integrációs terápia elgondolásai bizonyos pontokon visszaköszönnek, továbbgondolásra ösztönöznek.

E két szélső pontot képviselő kritikai megközelítés felvázolásával az volt a szándékom, hogy érzékeltessem: a szenzoros integrációs terápia elfogadottsága igen ellentmondásos. Azokban a helyzetekben, ahol nincsen jól körülhatárolva, hogy milyen terápiás szaktudással, milyen indikációval, milyen módszerkombináció részeként alkalmazzák, valóban nem lehet specifikus hatásokat elvárni, kimutatni – ám teljes elvetése indokolatlan. Mint ahogyan indokolatlan lehet, és előbb-utóbb biztos kiábránduláshoz vezet a túlértékelés is, ha a terápiákat elmélyült kutatások nem követik nyomon, és a szenzoros integrációs terápiát egyre körvonalazatlanabb elvárásokkal, a „mindenre jó” elve alapján használják fel.

3. Felhasználási lehetőségek

Mint említettük, a szenzoros integrációs elmélet nyomán kialakuló terápiás megközelítések a tanulási zavarok klinikumában jelentek meg először a hetvenes évek elején. A siker látványos volt, hiszen azt a hatástalan gyakoroltatást váltotta fel, mely tulajdonképpen a sérült háttértevékenységen alapuló inger-válasz szekvenciákat erősítette. A későbbiekben több területen kerültek kipróbálásra a döntően vesztibuláris ingerlést alkalmazó eljárások, melyek közül szakirodalmi tájékozódás alapján néhányat felsorolok:

Fogyatékossággal élő emberek esetében csökkenthetők az adaptációt nehezítő viselkedési formák, optimalizálható a sérült tanulási folyamat. Down-kóros és autisztikus gyerekek mozgásbeli sztereotípiáit és perceptuomotoros zavarait jótékonyan befolyásolta. Halmozottan sérült gyerekeknél a világra való fokozottabb nyitottságot tapasztaltak. (Weeks 1979)
Beszédzavarok terápiájának részeként igen jó eredményekről számoltak be, különösen a megkésett beszédfejlődés kezelésében várható látványos előrelépés, ha pszichoterápiás kontextusban használják. (Weeks 1979)
Koraszülöttek inkubátorbeli környezetének kialakításakor és korai fejlesztésében a szenzoros integrációs elmélet alkalmazása lényegesen gyorsabb adaptációt tett lehetővé. (Neal 1977 cit.: Ayres 1979)
Hiperaktív gyerekek komplex terápiájának részeként akkor a legeredményesebb, ha tíz éven aluli életkorban használják (Bhatara et al. 1981)
Agysérülteknél jó hatású az olyan körültekintő, az egyéni szükségleteket jól ismerő szenzoros integrációs terápia, amely az izomtónus normalizálását, a felegyenesedési és egyensúlyi reakciókat serkenti. (Montgomery&Richter,1991)
Az időskori demenciák esetében, amikor a környezet ingereivel problematikus a beteg kapcsolata, tekintve, hogy igen kevés a környezettel való interakció, illetve hiperszenzitívek egyes modalitásokban – a szükségleteikre kellően adaptált terápiás megközelítés olyan aspecifikus hatótényező, amely a betegek életminőségét jelentősen javíthatja. Az ilyen kórképekben gyakran tapasztalható öningerlést szenzoros élménykeresésnek felfogva, a terápia képes a hiányzó vesztibuláris-taktilis ingerlést a páciens számára motivációt és figyelmi működést serkentő módon nyújtani (Reisman & Hanschu, 1990)

A hozzávetőleg tíz éves hagyománnyal rendelkező hazai gyakorlat, első megnyilvánulásai óta hangsúlyozza, hogy ez a terápiás megközelítés nem lép fel a kizárólagosság, az egymagában minden bajt megoldani tudás igényével, annyit ígér csupán, és mint láttuk, ez nem kevés, hogy hátteret képez, kiinduló pontot ad a színvonalasabb önszervezés lehetőségéhez. (Varga 1995) Ezt a lehetőséget azonban ki kell aknázni, és a fejlődés serkentése során a továbblépést más terápiás irányokba magától értetődően az egyéni szükségletek, az élethelyzet függvényében meg kell tenni.

A szenzoros integrációs terápia magyarországi karrierjének elindítója, oktatásának megszervezője Varga Izabella, aki a kezdetektől szorgalmazza, hogy a hazai igényeknek megfelelő és a hazai hagyományokkal kapcsolatot találó sajátos terápiás megközelítési formák alakuljanak ki. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy ma már számos gyermek-ideggondozóban, nevelési tanácsadóban használják a szenzoros integrációs terápia eszköztárát a fővárosban és vidéken egyaránt. Tapasztalataink szerint figyelemzavart és hiperaktivitást mutató, tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek kezelésében alkalmazzák leggyakrabban a fejlesztőpedagógia keretein belül, természetesen más, erre épülő technikákkal együtt. Az értelmi fogyatékos, mozgássérült és vak kisgyermekek korai fejlesztésében is fontos szerepe van. A gyermekpszichoterápiák világában elsősorban azokban az esetekben használják, amikor a gyerek állapota nem teszi lehetővé a szokványos terápiás helyzet adekvát felfogását, elsősorban az autista gyerekek és a súlyosan hiperaktív gyerekek kezelésében, továbbá a megkésett beszédfejlődésű, elektív mutista, és pszichoszomatikus tünetekkel küzdő gyerekeknél.

Hazai népszerűsége nemzetközi viszonylatban is figyelmet keltő. Ennek egyik valószínű oka az lehet, hogy a pszichoanalízis „Budapesti Iskolájának” tradícióira építkező hazai gyermekpszichoterápiáktól eredendően sem áll távol a minden gyermeki „megmozdulásra” való reagálás képessége, így a testi és pszichés bizonytalanságai, egyensúlyvesztése miatt megkapaszkodni vágyó gyermek megértése. Másik oka kapcsolatos azzal, hogy a szenzoros integráció gondolatköre beépülőben van a bölcsődei, óvodai, iskolai életbe, és találkozva a magyar óvodapedagógia, gyógypedagógia szellemiségével kölcsönösen termékenyítő hatással vannak egymásra. Mindez a tanulási és magatartási problémák sikeres prevenciójának egyik fontos, a játék fonalán a gyermekek életébe természetszerűen belesimuló aspektusát biztosítja.

A továbbiakban egy olyan területet emelek ki a felhasználási lehetőségek közül, amely a mi viszonyaik között még újnak nevezhető, jelesül a szenzoros integráció elveinek speciális alkalmazását a konzultációban. (Bundy 1991) Akár pedagógussal, akár szülővel konzultálunk, alapelv, hogy azzal a problémával foglalkozzunk, amelyet a konzultációt kérő fél határoz meg. Ne felejtsük el, hogy a beavatkozás közösen kialakított formáit ő fogja majd alkalmazni, s ennek eredményessége nagyban múlik azon, hogy mennyire érzi sajátjának a közös felelősségi körben hozott elhatározásokat. A konzultáció célja, hogy a gyerek olyan közegbe kerülhessen, ahol szenzoros integrációs korlátai ellenére is sikeresnek érezheti magát. Ehhez az szükséges, hogy a szülő vagy a pedagógus a konzultáció hatására új megvilágításban lássa a gyermeket, és képes legyen alternatív stratégiákat kidolgozni a gyerekkel való együttműködésében. A gyerekkel kapcsolatos vélekedés igen gyakran negativisztikus: lusta, éretlen, destruktív, figyelmetlen, rugalmatlan, – és ez meghatározza, hogy hogyan viselkednek vele szemben. A helyzet átkeretezése, amely múlhatatlanul szükséges, csak akkor lehet eredményes, ha világossá lehet tenni, hogy a gyerek szenzoros integrációs diszfunkciója hogyan érinti azt a kritikus képességet, mely az megfelelő tapasztalatszerzés gátjává vált, és hogy a kialakult nehézségekért nem tehető felelőssé a konzultációt kérő fél. Szükséges tehát, hogy a konzulens megfigyeléseket végezzen, tájékozódjon, kérdezzen, ismerje meg a gyerek kompenzátoros technikáit és ennek alapján határozzák meg a megoldható problémák körét.

Példaként Bundy egyik szupervíziós esetét idézem: egy tizenegy éves gyermek tanítója nem boldogul az írás megtanításával. Sok, az eddigi gyakorlata alapján hatásosnak tűnő technikával próbálkozott már, de minden ötlete meghiúsult. Rajzolták már homokba a betűket, hajlították fémből, alakították nagyban zsírkrétával, kicsiben ujjfestéssel – mindhiába, a gyermek nem jutott előbbre. A konzulens megfigyelve, megvizsgálva a gyereket megállapítja, hogy a probléma nyilvánvalóan azzal kapcsolatos, hogy a gyermek minden új eljárásnál, új anyagnál, méretnél új motoros mintázatot tanul, noha számára pontosan a mozgástervezés a legnehezebben kivitelezhető funkció. A megbeszélés során a tanító számára igen világosan és pontosan megfogalmazta, hogy a gyermek diszpraxiás, ezért az új mozgások megtanulásában, így az írásban is komoly nehézségei adódnak. Nem részletezte a taktilis-vesztibuláris-proprioceptív rendszerek hipotetikus szerepét ebben a folyamatban, azt azonban igen, hogy oki kapcsolat lehet a mozgásban lévő testből származó hiányos visszajelzések és a gyerek új feladatokat megoldani hiányosan tudó képessége között. Ekkor közösen alternatívákat dolgoztak ki abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a gyerek túl lazán, tónustalanul tartja a ceruzát: használjon kemény zsírkrétát, annak nagyobb az ellenállása, tehát erősebb a visszajelzés a mozgásról; használjon indigót, így vizuálisan saját maga ellenőrizheti, hogy kellő erővel nyomja-e a ceruzát a papírhoz. Heti gyakoriságú találkozásaikon megvitatták az eredményeket, annak tükrében módosították az elképzeléseket, és a gyermek nehézségei viharos gyorsasággal csökkentek.

Szülőkkel való konzultációknak például gyakori témája lehet, hogy a gyerek otthoni, mindennapos tevékenységeit hogyan zavarja a szenzoros integrációs diszfunkció. Általában elmondható, hogy ezek a gyerekek szabad idejükben előnybe részesítik a passzív tevékenységeket és életkoruknál regresszívebb szinten függenek a szüleiktől az idejük beosztásában is. Konzultációs technika alkalmazásával, azzal, hogy a szülő megérti a gyerek tüneteinek egy részét, és kompetensnek érezheti magát szülői szerepében, jelentős javulás érhető el a szülő-gyerek kapcsolatban, amely további kedvező változások kiindulópontja lehet.

Úgy gondolom, hogy hatásosabbá válhat a szakszerű pedagógiai-pszichológiai konzultáció, ha a szenzoros integráció gondolatkörét beépíti tudásanyagába.

Forrás: http://www.fernevtan.hu/rolunktolunk/cikkek/hiszenezjatek.htm